A hanyatlás rése

Emlékszem, szinte megszédültem, jóllehet felénk nem szédelgünk az ilyesmitől, megszédültem: a látványtól, mint olyantól. És azóta életem legszebb képei között őrzöm. A kishegyesi Kátai-tanyáról lenéztem, pillantást vetettem: a Krivaja völgyére. Talán magára a kis érre voltam kíváncsi, életem folyamán mindig váratlan helyeken bukkant elém, ám sosem szenteltem neki kellő figyelmet, sokáig azt hittem, valamiféle alföldi változata a búvópataknak… Egyetlen végtelen, kénesen porzó, izzó napraforgótábla volt az egész völgy. És a közepén ott kígyózott, mint hosszan húzott ecsetvonás, a kis ér végtelenje. És az ér partján egy szokatlanul nagy, szürkéskék épület, a monarchiabeli vasútállomás, amely így, külön állva, nagyobbnak, építészetileg érdekesebbnek tűnt az alföldi városkák hasonló állomásainál.

Maga a vasút nem látszott, talán nincs is, egy nem létező reláció imaginárius állomása lehetett, gondoltam. Ilyen látvánnyal csak Magritte képein találkozhat az ember. Meg Kurosava Van Gogh-filmje is eszembe jutott. De a film napraforgótáblája egyfajta animáció. Ám itt, ezt a képet, amely egy az egyben állt előttem, sistergett kénesen, akárha maga az Isten animálta volna. Aztán egy-két évre rá, besétáltam a Hegyalja utcába. És még megrendítőbb látványban volt részem. Hogyan keveredtem – lám, a mi délibábunk is tud számomra még újat produkálni -, keveredtem  Bácsország kellős közepén, nem messze ama kis értől: a Grand Canyonba?! A Grand Canyon kanyarulatában egy ilyen váratlanul otthonos, intim kisvilágba?! Ma sem értem. Pedig hát gyerekkorom óta a Telecskai-dombok igézetében éltem, sziksót söpörve, kamillát fésülve egészen alant, mint égre vetülő mozit néztem. Emlékszem, akkor, minden bizonnyal olvasmányaim alapján, ázsiai löszfalukat vizionáltam, a kínai, a mongóliai, lösztartományok ráfényképeződtek nekem az Alföldre, a bácskai teraszra. Cholnoky, mert hát ha nem a Tolnai Világlexikonban, akkor nála olvashattam ilyesmikről. A Föld életében ír arról, hogy a föld alatt arrafelé nem csak falukat, egész budhista templomokat találni.

Cholnoky, látom, azt mondja, régi tankönyveink egészen helytelenül nevezik Telecskát dombnak: lejtőről van szó, amellyel az Alföld eredeti felszíne a bácskai teraszra hanyatlik. És ezt a lejtőt, hanyatlást: mély szakadékok réselik be. Szinte magától preparálódott szótáramba: a réselt hanyatlás, a hanyatlás szakadékai, az tehát, hogy az általános hanyatlásban lehetséges rés, sőt szakadékkal megszakítható.

És Kishegyesen volt egy ilyen semmis, hogy úgy mondjam, formás szakadék, amely felé elindult egy utcácska, majd alája is épült egy szelíd sor, ám valamiért – s ez talán a legizgalmasabb kérdés -, valami egészen másra vélték ideálisnak a városka lakói, hiszen mit is lehetne kezdeni magával az ideálissal, mit is kezdenének a mi rideg embereink az ideálissal, mint olyannal?! Számukra a városka egykori vályogvető helye immár ideális szemétlerakónak mutatkozott. Mintha csak a síksági ember félt volna ettől a formás, ideális szakadéktól. Az általános hanyatlás résétől. Mintha csak el akarta volna rejteni, be akarta volna tömni, elcsúfítani. Ne kelljen tudomást vennie róla. Nincs életében hely az ilyen dolgok észrevételére. Az élete másról szól. Noha tudom: a semmis dolgok, helyszínek, a nulla fokon egy váratlan pillanatban: átfordulnak – és a túloldalon, a negatív oldalon, csodálatos világként létezni, működni kezdenek (minden bizonnyal ezért olyan fontos a modern irodalomban is az írás nulla foka), noha az újvidéki Telep szintén szemétdombbá tűnő vakvágánya, a kanizsai Járás szikes pusztája, a palicsi ABBÁZIA katonatemetőt vizionáló, elhagyott kertmozija, a szemem előtt fordult át, én voltam az első nézője, tanúja, jegyzője, tehát jól ismertem e jelenség természetrajzát, most, egy-két éve, először lépve be a Hegyalja utcába, mindennek ellenére mégis jobban megdöbbentem, mint valaha, valahol is felénk. Igen, első pillanatban ugyanaz a gyerek voltam, aki egymásra csúsztatta a mongol és kínai löszfalukat, löszfalakba vésett buddhista templomokat a Telecskai-lejtővel. Az történt, habár itt nem kellene elmagyaráznom, mi történt, hogy Horváth László, az építész, a nép- és világzene messze ismert menedzsere, akivel úgy fut össze az ember Budapesten, mint Kishegyesen, Belgrádban úgy, mint Kolozsvárott és Bukarestben: kitisztíttatta ezt a szeméttelepet. A partot itt-ott észrevétlen aládúcolta, megvették, használni kezdték a sor egy-két házát, stb. És mondanom sem kell, már ez figyelemre méltóbb az általam ismert legtöbb építészeti trouvaille-nál. Fölszámolni egy szemétdombot. Fel úgy, hogy nem egy új, építészeti szemétdombot hozni létre. Meglátni az általánosnak és végzetesnek tűnő hanyatlás résének, szakadékának ideális formáját. Egy ifjú építész, lám: meglátta Bácsország legideálisabb helyszínét. Egyáltalán, az egyik legideálisabb helyszínt. Nemigen akad még hasonló helyszín a világon, ahol ilyen kis helyre koncentrálódik, záródik a világ, s ugyanakkor az az ember érzése, hogy valami nagy, elementáris dologgal áll szemben, akár felmászhatna, partifecskék, szirtigalambok puha fészkeibe nyúlhatna, majd folytathatná fölfelé az útját, igen, a lösz, porózusságának köszönve talán, nem kelti az emberben egy pillanatra sem a bezártság érzését… Itt tényleg csak egy kifejezéssel élhet az ember, az pedig: a csoda. Jóllehet én, magam használatára persze, hiszen nem vagyok közíró, sem pontos helytörténész, de érzelmes helyi szépíró sem, már éltem ezzel a kifejezéssel, ugyanis a Kishegyesen szinte tömegesen felmerülő fiatal művészek jelenségét is csodának neveztem. És ez a csoda, a Hegyalja utca csodája, valami módon éppen abból következik. Csodák Kishegyesen, kellene immár mondanom. Hiszen e fiatalok számára természetes, hogy nekik ez a dolguk, hogy egy ilyen helyet hozzanak helyre, egy ilyen helyet hozzanak vissza a helyére. Figyeljük meg, hiszen éppen itt a dolog rejtélye, kulcsa is talán: helyrehozni a helyet. És erre a helyre, helyszínre egyszer csak özönleni kezdenek a bácskai városokból, a tartomány, az ország, Magyarország, a világ minden részéből a fiatalemberek, a művészek, s közöttük, sámlival a kezükben, a helyiek is… Egy nagy japán táncos is érkezett ide, mászott fel a falra…

És akkor már ismét gyerekkorom fantazmagóriáinál vagyunk. Annál is inkább, mivel ez a japán ember, ez a neves táncos – Istenem, a véletlenek micsoda összejátszása! – meghívott engem a saját falujába, ahol a hasonló helyet, sőt egy-egy fát is, mint szentélyt, istent tisztelnek… És házának egyik kiszögellő terasz-képződményéről megmutatta nekem az ő csodájukat, s ahogyan felemelte a kezét, gesztusában félreérthetetlenül benne volt az is, hogy lám, nemcsak nektek vannak árvalányhajas pusztáitok, szikes Járástok, Hegyalja utcátok, virágzó Tiszátok, nekünk is van valami azokhoz mérhető.

Valami, ami véletlenül éppen a világ egyik legnagyobb csodája. Felemelte a kezét, és: a Fujijamára mutatott. Igen, én úgy látom, mintha valami más út mutatkozna itt e kutyaszorítóban. E szemétdomb helyén. Amely, szemben a pusztulással, már nagyban él, üzemel. E fiatal írók szövegeit kellene mikroelemzés alá venni, kimutatni, milyen nagy jelentőségű az önsajnálat, a sirám hiánya, a friss szövetű szöveg ereje, elemzés alá venni e fiatal építészek, színészek, festők, filmesek, zenészek, zenei menedzserek mozgását a világban, amely akármennyire tágul is, sosem szűnik meg a mi világunknak lenni, elemzés alá venni e fiatalaok életmódját, életstratégiáját, azt az új modellt, ami sejlik, igen, végre egy új modell sejlik, amit a legnehezebb időkben szenvedtek ki maguknak, mutattak fel… Azt a gyárat – szellemi gyárat, amit itt az általános hanyatlás réselésében, szakadékában, minden jel szerint számunkra felfoghatatlan mód, létrehoztak. Azt a gyárat, amely lám, egyformán dolgozik kivitelre és behozatalra. Igen,a  Hegyalja utcával akárha megkezdődött volna: Kishegyes újkori iparosítása… A politikai létesítmények, gyárak helyett: a szellemi létesítmények, szellemi gyárak. A vajdasági magyar szellemi élet olyan tőkét halmozott fel az elmúlt fél évszázadban, szuverén szellemisége olyan kisugárzással bír, amely mindenkit megérinthet a világban… Mondom, érzékeny vagyok ezekre a szemétdombokra, hiszen nemcsak a Telep és Újvidék között tanulmányoztam volt egyet, hanem járási tanyámnál, a kishomoki királysírok között is magasodik, füstölög egy borzalmas szeméttelep. Figyelem lakóit, olykor le is írom a gyerekek patkányokat parittyázó kis mongol hordáit… És várom, a nullapont átforduljon, s a túloldalon működni kezdjen valami új, és a világból megérkezzenek ennek az újnak az első csodálói, fogyasztói, mint ahogyan Ó-Kanizsára, a Járásra, és ide, a Hegyalja utcába is már megérkeztek. Megérkeztünk. Mert mi sejtettük, tudtuk, valami harmadik hang fog megszólalni itt a politika mindenkori konfekciója és az érzelmes sirám között, hiszen Pilinszkyvel kérdezzük rég, s itt a Hegyalja utcában bizony kérdezhetjük ismét, jóllehet a választ is sejtve: miért hogy a helyszín a legerősebb?