A Dombos mint név (mely kötelez), szöveg, helyszín, fesztivál, falu, város, test, lélek, kép, civil szervezet, zenekar, kábeltévé, kereszteletlen cigánygyerek, temetetlen kőkecske, virtuális tér, intergalaktikus fekete lyuk, stb., stb. határai bizonytalanok, mindig is bizonytalanok voltak, remélhetőleg mindig is bizonytalanok maradnak.
Maga a betűsor keletkezése is az idők homályába vész, a Wikipédia szerint valójában az 1911-ig Volldorf néven (románul Valeni, korábban Wallendorf, szászul Wouldref) Fogarastól légvonalban 13 km-re fekvő falucskáról lenne szó. Más szerzők viszont Dombost Nyárfástól délre, Bajsától keletre, Lankástól nyugatra, Vadászatleszcére településektől északra próbálják elhelyezni, azonban hiába keresünk utána a Google Earth-ön, a megadott koordináták alatt – legalábbis felülről – semmi nem látszódik. Persze nem kell mindent készpénznek vennünk abból, amit leírva olvasunk, a dombosiak néven körvonalazódó embercsoport (?), népesség (?), faj (?) sohasem a valóság majmolásáról, sokkal inkább annak önképükre való átalakításáról vált hírhedt-híressé. Annyi azonban mindenképpen hihetőnek tűnik, hogy valamikor a 90-es évek csöppet sem derűs Szerbiájában irodalmárok, építészek, festők, zenészek, stb. egy csoportja e fogalom körül érezte megfogalmazhatónak identitását, bármit is értünk ez alatt.
A Dombosból aztán kurva lett, ringyó, büdös cafka, közérthetően fogalmazva olyan kulturális termék, melyről mindenki annyi bőrt húz le, amennyit nem szégyell, de talán éppen ezért szép és jó: pont mint egy bájos utcanőtől, mindenki megkapja tőle azt, amit szíve szerint szeretne. Az idáig vezető út azonban cseppet sem volt rögmentes, kemény szélmalomharcok, illegális szeméttelep-felszámolások, kastélyfoglalások, elvonókúrák, drogtesztek, csöndes meditációk és némasági fogadalmak kísérték a fáradhatatlan úton levőket, hogy vándorlásuk valódi célját elérjék, a titkos tervet valóra váltsák, valódi énjüket Dombosra teleportálják, s ott bortermelőkként élvezzék békés öregkorukat.
Nem volt könnyű az út, hullott is a férgese!
Eközben még attól sem riadtak vissza, hogy földönkívüli erők segítségével az establishmentbe is pofátlanul beépüljönek, s a referenciálisan Kishegyes településhez köthető projekt-prodzsekt-projektum elszenvedőit, pontosabban e falucska lakóit szemrebbenés nélkül átverjék, s megyőzzék őket arról, valójában szó sincs Kishegyes Dombosra való átkereszteléséről, az egész csak egy vicc, afféle művészi allűr, szeszélyes hóbort. A cél – hazudták – e közeg élhetőbbé, kulturáltabbá alakítása, úgymond a környező népek kultúrájának, művészeinek megismertetése a helyi publikummal, a kulturális értékek helybe hozása (olykor helyben hagyása).
Pedig – mi már tudjuk – dehogyisnem!Titokban már le is gyártották az új helységnévtáblákat, s éjszakánként, ha rövid időre és csak saját gyönyörűségükre is, a valódiakkal cserélték le a régieket, s Dombosra terelték a gyanútlan (kultúr)turistákat.
Amíg a nyájas Olvasó e sorokig ért, maga is megbizonyosodhatott, a dombosiak számára a cél mindig is szentesítette az eszközt, pontosabban eszközt nem válogatva törtettek céljaik felé, legyen szó összművészeti fesztiválról, testvértelepülési szerződések aláírásáról, szalmabenzinkút-felállításáról, tanyarom rekonstrukcióról, határon átnyúló kulturális együttműködésről vagy egyszerűen csak egy Tudósok-koncertről, s Hamvas Bélától (is) megszállottan mindig is hirdessék: az életöröm nem tabu, hanem ráadás. Pontosabban csak egy paca, melynek határai – Domboshoz hasonlóan – mindig is bizonytalanok maradnak.